Sára

Vélhetően rájöttek, egy kutyáról lesz szó alant. Az általunk Sárának nevezett németvizsla szukát Gyulafirátóton találtunk ez év június 16-án, úgy este fél hét körül. Kollégámmal, Horváth Péter Gyulával egy megemlékezéssel egybekötött riportra ruccantunk le a Veszprém közeli településre: a helyiek Hende Csaba honvédelmi miniszter jelenlétében márványtáblával jelölték azt a helyet, ahol a szovjet Dél Hadseregcsoport katonái 1986. június 16-án egy harckocsival megölték Radics József kőművest. A felemelő műsor végén visszatérőben voltunk kocsinkhoz, amikor az eb átpendlizett előttünk a Hajmáskérre vezető főúton. Effélét közhelyessége okán ritkán ír le az ember, ám most mégis ide kívánkozik – meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A jószág elhagyatottnak és szomjasnak tűnt. Hívó szavamra lábamhoz futott, s nagy szemekkel ránk nézett – nagyjából akképp, mint a 19. századi olajképeken a koldusok. Rögvest beinvitáltuk a kocsiba, jószívű emberek tálat kerítettek, s pár perc múlva már vidáman lefetyelte a jó hideg vizet, amelyet az utcai közkútból eresztettünk neki. Sem a rendőr, sem a környékbeliek nem tudtak fölvilágosítást adni arról, kié. Állítólag egy hete rohangált föl s alá az aprócska téren. Ettől is, attól is nyert némi ételt, ám befogadni senki nem akarta. Mivel ellenvetés nem volt, elhoztuk. Némi telefonálgatás után az első közös túránk Veszprémbe, Rőber Edina állatorvos rendelőjébe, a Budapesti út 43. szám alá vezetett. Odafelé azt latolgattuk, vajon a doktornő lel-e csipet a bőre alatt vagy sem. Ha igen – fogadkoztunk – visszaszolgáltatjuk őt a gazdájának, ha egyáltalán igényt tart rá – mert az is elképzelhető, ráunt, s többé látni sem akarja hajdani kedvencét. Bent a rendelőben már erősen azon szurkoltunk, ne kerüljön elektromos azonosító. Idegein­ket kissé megtépázta, hogy a LCD kijelzős kütyüben kimerült a telep, s a roppant segítőkész fiatal hölgynek ki kellett szaladnia a szemközti boltba újakat vásárolni. (Amíg távol járt, felügyeletünket egy ugyancsak talált ebre bízta.) Nem ragozom: Sára jelöletlen állatként múlatta nap­jait. Gazdája talán nem akart – esetleg tudott – e kérdéssel foglalkozni. Immár a mi ebünkként kapott veszettség elleni oltást, csipet, féreghajtót és egy csinos kis könyvet, amelyben új gazdája, azaz fotósunk neve került. Őszintén bevallom, bennem bujkált a kisördög, hogy magamhoz vegyem, ám végül sikerült legyőzni az önzésem, s átengedtem őt Petyának. Jobb helye van nála a kertes házban, mint az én huszonkilenc négyzetméteremen Zugló közepén. Sára alig másfél hét után lelépett új gazdájától. Hála Istennek sikerült hamar befogni – s egyben az is kiderült, nem a kalandvágy, sokkal inkább a rettegés hajtotta neki a kerítésnek: ebünk ugyanis német vizsla létére fél a dörgéstől. Kiflivé alakul a szekrény alatt, ha zeng az ég. Amúgy pedig bátor, ennivaló, szép hangja van, s ha az ember háttal ül neki, képes az orrát az ember füle tövébe nyomni s nagyokat belefújtatni. Ha csak rágondolok, a kellemes érzéstől föláll a kezemen a szőr.

Lázin Miklós András